Teakonyha

Ugyanazért szeretem a toplistákat, amiért ti is. Az olyan témáknak is képesek belátható keretet adni, amiket összetettségüknél fogva inkább regényekben lehetne jól megragadni.

Márpedig egy komplett, rövid határidejű és szűk költségvetésű házfelújítás - vagy ahogyan én leegyszerűsítve hívom, építkezés - pontosan ilyen téma. Vannak persze paraméterek (2024.04.04-ei kezdési dátum; 5 hónap; 50 millió forint, 200 négyzetméter, új tető, ablakok, burkolat, fűtés-, víz-, csatorna-, áramhálózat, 20 köbméter sóder, 35 aktív résztvevő, 1 gazdasági végzettségű szerencsétlen szervező...), de hogy hogyan jutottunk el a nyár végén a beköltözéshez? Már nem is tudom.

Viszont a legrosszabb és a legvidámabb illetve legjobb pillanatok még sokáig velem lesznek. Ezekből szemezgettem most nektek:

  TOP 5 legrosszabb pillanat az építkezésen  

5. Dől a fal

Egy házfelújítás főleg abban tér el egy építkezéstől, hogy itt már a kezdetekkor is vannak jó dolgok, amiket el lehet rontani. Ilyen volt nálunk egy - szerencsére nem tartó- - fal, ami mellől lebontottunk pár másik falat, a lábánál pedig enyhén felbontottuk a padlót. Kornél, a kőműves, egy alkalommal nekitámasztotta a fúróját, és akkor elhangzott a mondat, amit Egy háztulajdonosnak sem lenne szabad soha hallania: "Ez a fal mozog".

Az esetet tovább árnyalta, hogy épp akkor vonultak fel a gépészek, hogy bekössék a vizet, részben az említett falba.

Ha építkezel, hamar rájössz, hogy a szakmunkás nem vár. Adod a feladatot, elvégzi, elszámoltok, megy. Ha út közben bármi megakasztja a folyamatot, perceid vannak, hogy új irányt jelölj ki, vagy fogja magát, és hazamegy. Ha te is irodai dolgozó vagy, talán most hitetlenkedve felnevetsz, mondván, ha nálunk ez lenne, be se jutnánk a munkahelyünkre, de itt a komótos változásmanagementet el kell felejteni.

Tíz perc volt arra, hogy eldöntsem, maradjon, és erősítést kapjon, vagy menjen, és legyen helyette új fal. Márpedig ott, ahol négyzetméterre fizet az ember bontást, falazást, vakolást, ahol egyszerre három csapat is dolgozik egy időben és ahol a keretek végesek, ez nem is olyan könnyű. De végül ment a fal.

4. Hétfőn jöttünk volna burkolni, de... inkább nem.

Építkezésbe kezdeni márciusban érdemes - gondoltam én, mikor elkezdtem bekérni az árajánlatokat. Márciusban az árajánlat- és felmérés kéréseimre általában azonnal kaptam választ. Sok volt a szabad kapacitás és az árak sem voltak irracionálisak (néhány vicces kivételtől eltekintve). A sok-sok információ alapján nem volt nehéz naptárba rendezni a munkálatokat, felvinni, mi mennyi ideig fog tartani ("két hét"), és kiszámolni, kinek mikor kell majd nálunk felvonulnia.

Nyilván voltak dolgok, amik elbizonytalaníthattak volna.

A felmérések során például, mikor végigvonultunk a romokon és én jeleztem, hogy itt nyáron már lakni fogunk, mindenki, de tényleg MINDENKI nevetni kezdett, aztán megkérdezte, hogy "melyik nyáron".

Vagy például mikor az összes többi, de tényleg az ÖSSZES többi ember, aki ott járt, és szintén építkezett már valaha, arról beszélt, hogy évekig tartott nála a dolog.

Nade akinek már naptárja is van - kinyomtatott! - amiben feketén fehéren ott áll, hogy nyáron kész az egész, nem bizonytalanodhat el.

És amúgy egy átlagos országban (meg egy párhuzamos univerzumban) ez még működhetett is volna, de beütött egy tényező, ami a legtöbb helyen 5 hónapon belül nem is tényező, de nálunk igen: az INFLÁCIÓ.

Mert az áprilisban lealkudott burkolási négyzetméterár, ami akkor még jó üzletnek számított, nyárra már puszta időpocsékolásként jelent meg szakembereink szeme előtt. Persze az ilyesmi nem realizálódik péntekig. A hétfői munkakezdés előtti péntekig.

Lehet-e jó burkoló csapatot találni egy hétvége alatt, normális áron? Nem, de én azért megpróbáltam.

3. Most már tényleg jöttük burkolni. Ja, nem.

Ha egy hétvége van rá, hogy felhajts egy burkolót, rá fogsz jönni, hogy a köztudottan jó burkolók hónapokra előre be vannak táblázva. Nekem viszont ugye naptáram volt, amiben ott állt, hogy hétfőn kezdődik a burkolás, szóval - miután lebonyolítottam vagy 50 sikertelen telefonhívást -, rágugliztam arra, hogy "burkoló". Így találtam rá a JóSzaki.hu oldalra, ami rögtön meg is kérdezte, hogy kire lenne szükségem és elkérte az e-mail címemet és a telefonszámomat.

És akkor olyat tettem, amit soha nem szoktam, megadtam neki, amit akart. Mentségemre szóljon, hogy épp autóban ültem (anyósülésen), két gyermekem vitázott hátul, és hát... két napom volt burkolót találni.

Szóval megadtam az adatokat, készültem elrakni a telefont, de akkor egyszer csak megszólalt. Felvettem, és hatalmas megdöbbenésemre egy enyhén ittas, ismeretlen hang szólt bele, és valahonnan pontosan tudta, hogy mire van szükségem. Ezt a hívást még közel 60 követte gyors egymásutánban (nem vettem fel, csak az első hármat), és vagy ugyanennyi e-mail megkeresés. De én ezekkel már nem foglalkoztam, mert az egyik, korábban ajánlott burkoló is hívott, hogy mégis tudnak kezdeni hétfőn.

Öröm, mámor, izgalom!

Fejem köré képzelt babérkoszorúval közlekedtem át a házhoz hétfőn, hogy fogadjam új kollégáimat (annyi téglát pakoltam, hogy a körükbe fogadtak). Nem kellett sokat várnom, hogy megérkezzen Imi, a burkolózseni, aki utána loholó apródjával, fintorogva hatolt be a "romba" (így hívtam, a hasonlóság miatt).

Felvezettem a fenti fürdőbe, amit ő méltatott egy pillantásra, és közölte: "A fal rossz", ő megy. Babérkoszorú le. Rimánkodtam, hogy azért nézze meg a többi fürdőszobát is, nekem egy is elég, csak azért van három, mert már eredetileg is így volt. Megnézte a másodikat, de itt már tényleg hőbörögni kezdett, hogy "mi ez a szar". A harmadiknál szerencsére elbizonytalanodott, említettem neki a naptáramat is, szóval nehézkesen becuccoltak oda, és összeírták, mi kell a szakboltból.

Már nem ugyanazzal a lelkesedéssel, de azért bizakodva távoztam, aztán tértem vissza a helyszínre, amiből Imi rohant ki mérgesen. Két perc alatt visszapakoltak mindent az autójukba és távoztak. Az apród azért suttyomban felvilágosított, hogy "nálunk minden fal szar". Pedig akkor már egyik sem mozgott.

2. Egy millióval több lett, maradhat?

Szigorú szabály, hogy pénzt csak elvégzett munkáért fizetünk. Ettől eltérni nem szabad! Szerencsére nálunk ezt ritkán kellett magyarázni, jó szakembereket találtam, értették. A gépészek vezetőjétől kaptam egyedül olyan végelszámolást, amitől elkerekedett a szemem. Hogy figyelmetlenség okozta a gondot, vagy egy próbálkozás volt csupán, hátha annyi pénzünk van, hogy észre sem vesszük, nem tudom. Öt napnyi levelezés, személyeskedés és fenyegetőzés után aztán csak kihoztuk, hogy annyit fizetek, amennyit én tisztességesnek gondolok, bár volt egy pillanat, amikor meginogtam. Ez volt az "akkor eladom a követelést" pillanat.

Addigra már be voltunk költözve, én próbaidőmet töltöttem egy új munkahelyen, a gyerekek elkezdték az ovit/sulit, nem hiányzott már nekem semmi plusz stressz, de mikor arra gondoltam, hogy létezik olyan követeléskezelő, ami a mi magyarosan aluldokumentált megállapodásunkat akár bottal is megpiszkálná, elfogott a kíváncsiság. Általánosban tartoztak nekem páran, és azóta sem adták meg, az emlékeim meg még egész élesek, szóval lehet, nyertem volna valamit ezzel az információval.

1. Bozótírtás

Ó, te jó ég! A legrosszabb nap! Tudtam, hogy nem lesz sima ügy, ezért is akartam még a beköltözés előtt letudni. De hogy ennyire!

A ház kertje gyönyörű, vadregényes bozót volt, amikor megvettük. A déli oldalon három hatalmas magnólia fa van, én csak lányoknak hívom őket. A kert végében van egy hatalmas nyírfa - Leopold - talán a legnagyobb fa a környéken. Van még fenyő is, kettő.

A kertet minden oldalról hatalmas, haldokló tuják és tetejüktől megfosztott, kiszáradásban lévő ciprusok szegélyezték, középen pedig állt egy óriási mogyoróbokor, ami teljesen ránőtt a nyírfára. Tudtam én, hogy ha ezek kikerülnek, az okoz majd változást, de azt is tudtam, hogy a helyükre babérok és korallberkenyék fognak kerülni, és ültetek még vagy négy fát, így határozottan vágtam bele. A favágó csapat még rábeszélt egy egészségügyi metszésre is, hogy meghosszabbítsuk a fák életét.

Namost, ezek a derék emberek egy reggel kijöttek, és húsz perccel később már olyan pusztasággá vált a kert, hogy én majdnem sírtam! Kiderült, hogy az a sok tuja és ciprus bizony hatalmas zöld (és sárga) tömeg volt, ahogy a nagy mogyóróbokor is. Tekintetem elkeseredetten kapaszkodott bele a nagy nyírfába, akit ekkor láthattam először teljes pompájában, de néhány perccel később már mentek is, hogy őt is megfodrászkodják. Félidőben lehívtam én a kosaras embert, hogy "én tényleg csak minimális metszésre gondoltam", de megnyugtatott, hogy a fa ennek most tökre örül.

Szóval így megnyugtatva, remegő kezekkel mentem be a romba, hogy bebújjak a hálószobába kialakított beépített szekrény helyére.

A kert gyönyörű lesz, nem fog benne haldokolni egy tuja sem, Leopold élvezi a fényt, de a láncfűrészek hangját azért nem felejtem.

  TOP 5 legviccesebb és/vagy legjobb pillanat  

5. Interjú a garázsból

 Mikor belevágtam a dologba, volt rendes munkahelyem is, de heti 4 napot otthonról dolgoztam, vagyis hát a ház melletti garázsból. Itt alakítottam ki a "rekreációs helyiséget" is, itt volt a kávéfőző, mikro, vízforraló és a vízkészlet a szakembereknek. A vizet és a kávét nem szabad lespórolni egy építkezésen. Mondhatnám, hogy például azért, mert a "szakmunkás nem vár" dolgot egy kávé pont annyira el tudja nyújtani, hogy születhessen egy új megoldás, de nem mondom. Emberek vagyunk. Ez jár annak, aki építi az otthonunkat.

Hogy lehet-e dolgozni egy építkezés kellős közepén, miközben tíz percenként jön egy kérdés, fuvar, helyzet? Végülis lehet, de minőségi munkát végezni? Nem hiszem. Szerencsére a munkahelyi projektem végén tartottam már ekkor, és kaptam egy új főnököt, akinek nem akartam dolgozni, így gyorsan felmondtam, és munkára már csak akkor gondoltam, amikor látszott, hogy mikor lesz lakható a rom.

A leghúzósabb interjúm a garázsból egy esős napon történt. A lépésálló szigeteléssel épp tele volt a koszos helyiség. Alig fértem be a kis tablettel, aminek a fülhallgatóját otthon hagytam. Épp egyszerre három csapat dolgozott a házban. Gyorsan inget kanyarítottam a koszos pólómra, elrendeztem vizes-poros hajamat, hogy szembenézzek vagy hat kíváncsi tekintettel, akik azt találgatták, vajon emberrablók martaléka vagyok-e éppen. A helyzetet nehezítette, hogy füllhalgató nélkül ha beszéltek hozzám, "bevízhangzott" az egész, ezért le-fel kellett némítgatni engem folyamatosan. És hogy mi ebben a vicces? Az, hogy felvettek. 

4. Megvan a burkoló! Mostmár tényleg!

Na igen, a burkolás nem tartozott a legegyszerűbb feladatok közé. Miután Imi elviharzott, kezdhettem előlről mindent. Közben folyamatosan kaptam a hívásokat és maileket a JóSzaki.hu-n hírdetőktől, ami eszembe juttatta, hogy az első három hívóból a második, Peti, okésnak tűnt. Igaz, hogy még csillag sem volt a neve mellett a honlapon, de visszahívtam, és kiderült, hogy egy olyan csapatról van szó, akik most kezdtek önálló vállalkozásba. A projektet nem lengte épp körbe a szerencse, de hogy Peti és csapata képbe került, hatalmas szerencse volt.

Végül nem csak a csempét, de a padlót is ők burkolták, és remek munkát végeztek!

Szóval lehet-e jó burkoló csapatot találni egy HÉT alatt, normális áron? Igen!

3. Vikingek a fedélzeten

 A tetőszigetelés egy izgalmas dolog. Annyi féle képpen lehet megoldani, hogy az ember lánya szinte izgalomba jön. Én végül egy ellegáns, de mégis visszafogott, nyílt cellás, tizenöt centis purhabbefújás mellett döntöttem. Téli estéken, mondották, remekül fog állni.

A megbeszélt nap reggelén egy leharcolt furgon állt meg a bejárat előtt, kiugrott belőle egy irdatlan magas, vörös hosszú hajú, befont szakállú férfi, aki már az ajtóban elkezdett levetkőzni. Nem volt rossz látvány, nem panaszkodtam. Őt követte ugrándozva egy szintén vörös göndör hajú nő, akinek két copfja volt, és nagyon mosolyogva-rágózva biztosított róla, hogy megérkeztek.

Mikor megrendeltem a purhab fújást, megkérdeztem, hogy dolgozhatnak-e velük egy időben mások is a házban, mert olvasam, hogy ez a cucc mérgező lehet, ha frissen belélegzi az ember. Megbeszéltük, hogy ha nem a padláson dolgoznak ,akkor simán.

Én kint voltam a garázsban, mikor a gépészek, kőművesek jöttek szólni, hogy "valami szag jön le a padlásról", tudakoljam meg, árhat-e ez nekik. Felmentem, és megkérdeztem a viking leányt, hogy mi a helyzet. Boldog, elkerekedő tekintettel, félrebiccentett fejjel - és még mindig ugrándozva - közölte, hogy nem árt ez senkinek, ő is folyton ezt szívja, és semmi baja.

Aznap már nem mehetett be senki a házba.

Kint a garázsban ültünk, kávéztunk, beszélgettünk. Megtudtam, kit mi foglalkoztat, hány évesek a gyerekek, milyen volt az anyák napja, kinek mi a kedvenc filmje. Igazán jó nap volt.

2. 15 centi széles ablak?!

 A ház a 70-es években épült, egy építőipari szempontból (is) nagyon nehézkes évtizedben, az építőjének mégis volt idegrendszere három 15x150 centiméteres ablakocskával feldobni a homlokzatot. Az első pillanattól csodáltam ezt a makacsságot, de akkor még nem sejtettem, hogy tőlem is ugyanezt fogják majd megkövetelni a kis huncutok.

Merthogy azzal, hogy mindenhol kicseréltük az ablakokat, nem lehetett összeegyeztetni, hogy ezeket így hagyjuk, rögtön bepenészedett volna körülötte minden. Modern ablakokat azonban nem gyártanak ilyen méretben (bár kaptam egy milliós ajánlatot, de ezt inkább hagyjuk).

A projekt elejétől mindenki, aki kijött megnézni (vagy válaszolt az ajánlatkérésemre) felvetette, hogy bontsam össze őket, esetleg falazzam be, ne vacakoljak. Logikus gondolat lett volna. De... az utcafronti homlokzaton ennyi látható ablak volt, szokatlan méretükkel egyediséget adtak a háznak, így kitartottam, bár az időm vészesen fogyott. Ekkor jött István.

Istvánra az interneten találtam rá. Bár üveges volt, adott árat a három rétegű termó üveget körbefogó fa keretre is, méghozzá egy jó árat. Rögtön kaptam az ajánlaton, kihívtam felmérni. Másnap megjelent egy idős, pocakos férfi felvenni a méreteket. Szinte alig írt le valamit, aztán előleget kért anyagra.

Nem volt sok pénz az előleg, de sem ez előtt, sem ez után nem fizettem előleget semmire. Még anyagra sem. Nem mondom, hogy nem vágtak át itt-ott, de ennyire azért nem akartam senki dolgát megkönnyíteni.

De ez egy olyan "egy életem, egy halálom" pillanat volt. Tudtam, vagy most, ez a férfi megcsinálja ezeket az ablakokat, vagy a ház elveszíti az elmúlt 50 évben viselt személyiségét. Így kockáztattam, de közben fejben azért le is írtam ezt az összeget veszteségként, így nem lepődtem meg, hogy a megbeszélt időben nem jött István. "Családi zűr". Az 5 hónap alatt elég sok ilyet hallottam, szóval csak sóhajtottam, és rutinból egyeztettem új időpontot, de nem gondoltam, hogy sok értelme van a dolognak.

És akkor - pár nappal később - István megjelent két segítőjével. Hozták az ablakokat és - bár két napjuk ráment, mert a huncutok nem akartak kijönni a falból - kicserélték őket, a megbeszélt áron.

Mikor összepakoltak és elmentek, hosszan integettem utánuk a lemenő nap fényében. És nem értettem semmit.

1. Pontosan tudni, milyen nehéz egy Toi Toi WC

Addig tartottunk meg egy működő wc-t, amíg csak lehetett, de egyszercsak eljött a pillanat, amikor nem volt mit tenni, Toi Toit kellett rendelni.

Azon az esős reggelen, amikor végül megérkezett az illemhely, épp négy köbméter sóder torlaszolta el a kapubeállót, de én nem nyugtalankodtam, valamiért azt gondoltam, daruval fogják beemelni a WC-t. Hát tévedtem.

A kedves bácsi csak leoldott egy madzagot, mire a WC nagy puffanással megérkezett az utca közepére. Körbeálltunk, és hosszan tanakodtunk, hogy most mi legyen.

El akart menni, de aztán látta rajtam, hogy az élet épp nem kímél, és megsajnált. Ketten együtt, nagy küzdelmek árán átügyeskedjük a klotyót az ázott sóderen.

Ekkor adtam az egyetlen "borravalót" a projekt keretében, teljesen indokoltan.

Ezzel kezdődött a toi toi tologatós-emelgetős kalandom, de közel sem ezzel végődött. Az a WC végig útban volt! A tisztítás miatt elől kellett tartani, ahova viszont folyton érkeztek az építőanyagok, furgonok, konténerek. Annyit tologattam ide-oda az a vackot, hogy egy idő után kezdtem szükségét érezni, hogy beszéljek hozzá pár szót, ha már ennyit kontaktálunk.

A építkezés legszebb beszólása is ide köthető, ami egy toi toi tisztításkor hangzott el a bácsitól:

"Rendes fiúk ezek, nem k@kálni járnak ide."

+1. Rend a lelke...

Amikor visszagondoltam, hogy megkeressem a legjobb pillanatokat, nem volt könnyű dolgom, de a folyamatos szorongás és bizonytalanság közben néha enyhülést hozott, ha egy-egy nap végén, a levonulás után, ott tudtam maradni takarítani.

Ilyenkor ismét az enyém volt a ház. Kivittem a maradék sittet, a szanaszét heverő szerszámokat egy helyre rendeztem. Kidobtam az üres pet palackokat, papír poharakat. Bár felesleges fáradozásnak tűnhetett, másnap valahogy jobban indult ilyenkor a munka. Hiába, kevesen szeretnek rendetlenségben dolgozni.