Teakonyha

Idén negyven éves lettem.

A részletekkel nem untatnék senkit. Nem is érdekes. 1984-ben születtem, most meg 2024 van, szóval, matematika az egész.

Viszont az egyik barátom szerint ez komoly dolog, ezért kaptam tőle egy könyvet. Szép, sárga borítós, keménytáblás könyv volt, belül fehér lapokkal és szép, elgondolkodtató illusztrációkkal. Az elején, alcímként a "Felnőttmonológok" szót írták, ami annyit tesz, hogy "ésszerű ajándék mindenkinek, aki demográfiai értelemben nem gyerek".

Szóval nem kellett több egy pillantásnál, hogy eldöntsem, ez egy jó szar könyv lesz.

Az "ajándéknak szánt könyvek" már csak ilyenek. Szépek és butácskák. Minőségi anyaghasználat,  semmitmondó tartalom. A találkozónkról hazafelé azonban hosszú az út, így belelapoztam ebbe is, ahogy mindegyikbe.

 És akkor szerencsére kiderült, hogy attól, hogy negyven éves lettem, továbbra is tévedhetek. Megnyugtató.

Öregség szinte mindig ideges, fél mindentől. Fél attól, hogy elesik, fél a gyaloglástól, fél, hogy megtámadják, fél a félelemtől, de most mindezt a félelemet egyetlen projektbe ültette: halálosan fél, hogy nem érjük el a 20-as buszt. (...) A másik oldalamon lépkedő, hosszú, zsíros hajú és nyitott kabátot viselő dacos lány ránk sem bír nézni. Ő Fiatalság. Az én fiatalságom. Cikinek tart engem és Öregséget.

 A középiskolás évek egyik nagy pillanata volt számomra, amikor megismerkedtem Örkény István Egyperces novelláival. Előtte gyakran eszembe jutott - ahogy valószínűleg a legtöbb kamasznak - hogy a gondolkodásom szokatlan. Nem voltam kimondottan önbizalmatlan, így nem csináltam ebből ügyet, de azért, ha élesebben előjött a különbség egy-egy korosztályos programon, bennem is felmerült, hogy ez talán gond lehet.

De aztán jött Örkény, és jól kiröhögte az egész szokatlan-szokásos gondolkodás dolgot. Ráadásul olyan elegánsan, elragadóan, zseniálisan tette mindezt, hogy azóta is mindig eszembe jut az "Arról, hogy mi a groteszk" novella, ha valaki arról beszél, hogy a világ "ilyen és csak ilyen", vagy "olyan, és csak olyan".

 Az azonban Linn Skaber, és a Ma négykézláb akarok járni előtt soha eszembe sem jutott, hogy milyen novellák születnének, ha Örkény a mi évszázadunkban élne. (Ó, Drága István, bárcsak!)

Talán néha tényleg béna voltam az ágyban - SENKI sem béna az ágyban. Szinkronúszásban senki sem lehet egyedül béna.

 Persze azt nem mondhatom, hogy ilyenek, hogy pont ilyenek. De azt hiszem, hogy hasonlóak. Igen, nagyon is hasonlóak, és ennél szebbet könyvről nehéz lenne írnom.

Egy szempár, amely nem szorul magyarázatra. A legszebb szavak látszanak, nem kell kimondani, hogy "szeretlek", meg ilyesmi, az ember látja.

Linn novellái nagyon maiak és humorosak (végre!), de mindenek felett őszinték! Az a fajta őszinteség, ami ezekben a történetekben olvasható, nemcsak felülmúlja mindazt, amit mi emberek egymás között megosztunk, de azt is, amit önmagunkkal hajlandóak vagyunk tisztázni.

Ott van például a Terepen című fejezet. Olvastam, és ismét középiskolásnak éreztem magamat. Megint kis hülye voltam, akinek mások papírra nyomtatott szavaira van szüksége ahhoz, hogy megértse, mit érez néha. 

Bár a könyv fő motívuma a felnőtt lét, a test, az elme, a kapcsolatok "öregedése", mégis mindaz, amit erről mond, pont szembe megy a hiedelemmel, miszerint az idő lineárisan halad előre.

Nem akarok többé emberek között lenni. Amúgy sem hívtak meg a titkos megbeszéléseikre.

Mert mi emberek még ebben a pofon egyszerű dologban - mint az öregedés - sem vagyunk képesek az egyenes utat járni. A szép, méltóságteljes, fokozatos kifakulás, ellaposodás, egyszerűsödés helyett egyszer csak 50 évesen kitaláljuk, hogy érdemes lenne négykézláb átkelni a zebrán. Csomagokkal. Harisnyában.

Szóval ha nincs ötleted, mivel lepd meg egy olvasni szerető ismerősödet, Linn könyve remek választás lehet. Engem meglepett.

És ha még érdekel egy könyv, az enyém most akciós:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Mezei_Petra_Mint_a_homokszemek&type=22&id=320589