Teakonyha

Egyetemistaként, a tanárszakos vizsgák előtt, a könyvtárban görnyedve gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy hogyan képesek ezek a pszichológusok a világegyetem legizgalmasabb élőlényének legizgalmasabb alkotóeleméről – vagyis az emberi elméről – ilyen unalmasan értekezni.

Az ember képes volt többször elpilledve lefejelni az ilyen tankönyveket, mire a végére ért egy-egy kísérlet körülményes leírásának, a kivételek és szabályok taglalásának, hogy végül megkapja a gyakran egy mondatos konklúziót.

Az Örökölt sors egyik zsenialitását abban látom, hogy az író nem vacakolt az unalmas háttértartalommal, hanem fogta ezeket a bizonyos egy mondatokat és – kiegészítve a hozzájuk tartozó rövid esetleírásokkal – összefűzte nekünk őket. Így lett ez a pszichológiáról szóló könyv gyorsan olvasható, érdekes és tartalmas. Olyan, amire ha azt mondjuk, „ezt mindenkinek el kéne olvasnia”, senki nem fog vitatkozni velünk.

Mindezek mellett van még egy nagy vívmánya a könyvnek: Leveszi a vállunkról pszichés nyavalyáink terhét. Az epigenetika és a transzgenerációs szemlélet tudományosan megtámogatja azt az általános „érzetet”, hogy felnőttként nagyjából azok vagyunk, amikké még kezdetleges, tudattalan korunkban formáltak minket.

De akkor mégis kinek köszönhetjük lelki defektusainkat?

A könyv felénél már teljesen világos, hogy a háttérben legtöbbször az anyák állnak.

(Persze a kötet kitér arra, hogy aki ma anya, az tegnap gyerek volt anyával, és aki ma gyerek, az holnap anya lesz gyerekkel, így végső soron elmondható, hogy mindig az minden probléma okozója, aki a vizsgált idősíkon éppen anya.)

„Anya, azt sem tudom, ki vagyok! Neked kellett volna megteremtened engem!” Elgondolkodtató felvetés. Mert valóban.” – olvasható a második fejezet végén.

És hogy miért jutunk erre a következtetésre? Valószínűleg azért, mert a dolog nagyjából így igaz.

A magzat csak az anyja méhében fejlődhet, születése után csak az anyja szoptathatja, így a kezdeti, és egyben legmeghatározóbb időben szinte törvényszerű, hogy vele tölti a legtöbb időt. Ha valamiből hiányt szenved, nyilvánvaló, hogy azt az anyja vonta meg tőle.

Sajnos azonban a könyv nem megy ennél sokkal mélyebbre. Nem keresi az okokat, vagy ha mégis, akkor további anyákra mutat a múltban. Nagyon helyesen rámutat, hogy mennyire fontos egy anyának szeretni, játszani, ölelni, felismerni és kezelni a transzgenerációs problémáit, ezzel új feladatokkal bombázva őt anélkül, hogy a régieket felemlegetné.

Képzeljünk el egy vállalatot, amiben a részvényesek kikötik, hogy ugyanaz az ember tartsa tisztán az épületet, működtesse egymaga minden nap az étkezdét és termelje ki a bérleti díj és fenntartási költség egy részét, akinek döntései meghatározzák a cég jövőbeni vezetőinek stratégiáját, hozzáállását. Vajon mennyi idő és energia maradna a legmegfelelőbb jövőkép kiválasztására illetve annak türelmes és szakszerű átadására? És vajon ki a hibás, ha a cég így csődbe megy?  És a cég csődjének – a „bentieken” kívül – mégis kik lesznek a legnagyobb vesztesei?

Ha visszagondolok a kisgyermekkoromra, alig emlékszem az anyám arcára. Színtisztán látom azonban a kezét. Ahogy leteszi elénk a tányért. Ahogy elmerül a mosogatóvízben. Ahogy borsót pucol, rizst válogat. Ahogy súrolja az öcsém pelenkáit, a bátyám sportzoknijait. Látom ahogy kiteregeti a ruhákat, amíg mi a tévében az esti mesét nézzük apuval.

Egy átlagos magyar család mindennapjait látom, ahol az anya teljes munkaidőben dolgozik, aztán bevásárol, főz, mos, takarít, táplálja és tisztán tartja a gyerekeit. Akitől mindezt egy egész társadalom várja el magától értetődő természetességgel, annak ellenére, hogy tisztában van vele, hogy a feladat nem csak lehetetlenül nehéz, de elképesztően fontos is. És mindeközben fel sem merül, hogy ezeket a feladatokat meg is oszthatná.

Egy nőt látok, aki elismerésre méltó erővel küzd, de mivel egyszerre három fronton vív csatát, így egyiken sem győzedelmeskedhet soha teljesen.

És most, az Örökölt sors után arra gondolok, lehetett volna még ennél is nehezebb neki. Például ha egy okos ember rámutat, és azt mondja, „Mindezek mellett mosolyogj, ölelj, légy vidám, mert ha nem teszed, a kölykeidnek kötődési problémái lesznek.”