Adott egy okos, jó humorú, közel két méter magas, fiatal, fekete férfi, aki gyermekpszichológusként dolgozik, és hajlandó megosztani az eseteit velünk, olvasókkal. Erre szokták mondani, hogy elronthatatlan sztori.
Valaha az IQ volt az emberiség szent grálja. Lépten-nyomon IQ tesztekbe botlottunk, amiket addig töltögettünk, amíg az egyik véletlenül jóra nem sikerült. Ezzel végre meglett a referenciaérték, amivel lehetett vagánykodni. És persze soha többé nem töltöttünk ki többet, mert erősen sejtettük, hogy az új eredmény rendesen alálőne a korábbinak.
Amikor 2012-ben a szakdolgozatom kapcsán – amiben a kreativitás és az érzelmi intelligencia játszotta a főszerepet – elbeszélgettem pár emberrel a témáról, kiderült, hogy míg az IQ mindenkinek megvan, az EQ-ról vagy a KQ-ról inkább valamilyen partidrogra asszociálunk, mintsem az emberiség legbecsesebb kincsére.
Bár a téma mutatott némi fejlődést az utóbbi években, még mindig sok a képzavar. Hiába kezdjük felismerni, hogy az emberi értelem mibenlétét inkább határozza meg az, hogy mit kezdünk az elénk táruló emberi problémákkal (amik minden esetben számtalan érzelemmel terheltek), mint hogy milyen a memóriánk, vagy a logikai érzékünk, még mindig kínosan elvigyorodunk, ha egy férfi az érzelemiről beszélne. Még mindig egy szuicid vagy túlérzékeny ember képe ugrik be, ha azt halljuk, hogy valaki pszichológushoz jár.
Pedig erre sem kéne máshogy gondolni, mint bármilyen más szolgáltatásra. Attól még, hogy nem vagyok villanyszerelő, van villany a házamban. Mit csinálok, ha elromlik? Hát hívok valakit, aki ért hozzá.
Annak megértése, hogy miért éreznek, aztán viselkednek úgy az emberek, ahogy, szinte minden esetben egy rosszul strukturált probléma. Nem ért hozzá mindenki, akinek a koponyájában ott a berendezés.
Naés ha az a valaki történetesen egy kisgyerek, vagy egy kamasz…
A lélekdoki lehetne akár csak egy kedves, szórakoztató könyv egy kisfiúról, a hörcsögeiről és az apukájáról, aki amúgy pszichológus, de azzal, hogy résnyire megnyílik előttünk a rendelő ajtaja, lényegesen több lesz ennél.
Bár olyan mentális terheket cipelő gyerekekkel ismerkedünk meg, amikkel egy felnőtt sem biztos, hogy meg tudna birkózni, a könyv kellő humorral, optimizmussal és elfogadással el tudja érni, hogy többet nevessünk, mint szomorkodjunk, miközben az írónő – nem is annyira burkoltan – arra akar rávezetni minket, hogy ha nekünk vagy a gyerekünknek gond van a berendezésével, bátran vigyük a problémát szakemberhez.
Szórakoztató, humoros, érdekes, és nem csodálkoznék rajta, ha az elolvasása tolna 5-6 pontot az egyébként elég körülményesen fejleszthető érzelmi intelligenciánkon… szóval tiszta haszon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.