Teakonyha

Még csak egy napja kezdtem olvasni, alig tartottam a felénél.

Le kellett tennem, hogy kimenjek a mosdóba. Felpattantam. Amíg kényszerűen távol voltam a könyvtől, csak az zakatolt a fejemben: Mégis mi a fene bajuk van a mai fiataloknak?! És mindezt közel sem a harmincasok akadémikusan elnéző fensőbbségével tettem, hanem eleven haraggal!

Sally Rooney könyve, a Normális emberek egy félelmetesen jó könyv. Nincs benne semmi felszínesség. Olyan, mint egy tűvel teli fiók, amiben a kocsikulcsodat keresed. Zavarba ejtő könnyedséggel hatol a bőröd alá az egész.

Pedig elsőre annyira banális kis történet ez, amire a „Csaj nem jár egyedül” óta már nem nagyon fizetne be senki. Ráadásul az író stílusa annyira egyedi, hogy kell egy kis idő, hogy hozzászokjon az olvasó.

De annyira érdekes, megindító és elgondolkodtató, hogy mindez mellékes. Letehetetlen.

És – talán csak a hajlott korom az oka – de ettől a könyvtől erős késztetést kezdtem érezni, hogy keblemre öleljek random húszéveseket, és mélyen a szemükbe nézve közöljem velük: Ne bántsátok már magatokat!

Az a baj, hogy ők már a túlnépesedés és a környezetszennyezés korában cseperedtek fel, amikor egy emberi lényben a puszta életben maradás is egyfajta bűntudatot kellene hogy keltsen. Persze nekünk, harmincasoknak sem könnyű ezzel a tudattal szívni minden nap a nagyon is véges mennyiségű oxigént, de a mi homloklebenyünk legalább már kifejlett állapotában találkozott ezzel a mentális teherrel.

Valakinek annyira jó lenne leülni velük, és elmondani nekik, hogy nem az ő hibájuk, hogy emberek. Nem szabad bántaniuk magukat, csak mert a pelenkájuk vagy még hatszáz évig nem bomlik le az óceánokban.

Az életet ők is úgy kapták, mint mindenki más, és ezért az élet ugyanúgy meg is illeti őket, mint mindenki mást, legyen a vetélytárs akár egy mamutfenyő, akár egy bébibálna.

Nagyon fontos persze a környezetvédelem, de akkor sem szabad átzuhanni a ló túlsó oldalára, és azt plántálni a fiatalokba, hogy az életük csak egy újabb tökönrúgás a földön heverő, ezer sebből vérző földgolyónak, vagy a többi embernek, akik már előttük is nehézkesen fértek el itt.

El kéne mondani nekik, hogy szerethetik magukat. Hogy törekedhetnek a boldogságra. Hogy lelkiismeretfurdalás nélkül tervezhetnek hosszú távra.

Megragadni őket, és addig el nem engedni, amig nem ismétlik velünk: „A születésemmel méltónak találtattam az életre, és senki vagy semmi nem vehet rá arra, hogy elnézést kérjek ezért!”

(Mindezt úgy, hogy a könyv valójában „csak” egy fiatal lány és egy fiatal fiú kapcsolatáról szól, semmi köze a környezetvédelemhez.)

Szóval olvassátok el, aztán lehet is menni huszonéveseket ölelgetni. Rájuk fér. Higgyétek el, ők nem a probléma részei, hanem a megoldásé.