Skandináv krimi? Miért más, mint a többi? Miért szeretik annyian, míg mások irtóznak tőle? Miért annyira nyugtalanító? Miért tud mindig oda szúrni, ahol fáj? És mindezek ellenére, miért nem tudjuk mégsem letenni?Amióta az eszemet tudom, imádom a krimiket!
Szerintem még nem voltam tizenkettő, amikor már kiolvastam az összes Agatha Christie könyvet a Róna utcai könyvtárból. Az első pillanattól fogva lenyűgöztek azok a kis „világok”, amik egy-egy ilyen könyvben megelevenedtek.
Világok, amikben mindennek oka és következménye volt? Amikben végül minden kiderült? Minden bűnös elnyerte méltó büntetését? Amikben a legnagyszerűbb koponyák olyan emberek halálának a megtorlására tették fel az egész életüket, akiket nem is ismertek? Ahol az emberi élet volt a legnagyobb érték? A kiszámíthatóság, a becsület, az igazság, és a logika mikrovilágai voltak ezek. Ahh.
Na. Hát a skandináv krimikből mindez hiányzik.
Itt az emberek pont olyanok, amilyenek. A logika is nagyjából pont annyi bennük, amennyi. Szóval… mondjuk úgy, hogy nem tobzódunk a kiszámíthatóságban.
A klasszikus krimikben minden lényeges ott kezdődött, hogy meggyilkoltak valakit, míg az északi változatban a történet ott már a vége felé jár.
Jo Nesbo, Jussi Adler-Olsen, és a többiek nem csak fel merik tenni a kérdést, hogy hogy jut el egy fejlett országban, a huszonegyedik században egy ember oda, hogy meggyilkoljon egy másikat, de még válaszolni is megpróbálnak rá.
Nem sokat vacakolnak a bizonyítékokkal, a részletekkel, az alibikkel és a többi dologgal, amik korábbi társaiknál annyira fontosak voltak. Ezek helyett az emberi természet kerül a középpontba, és hogy mi mindent képes művelni vele a környezete.
Jussi Adler-Olsen Nyomtalanul című könyve – ami a Q-ügyosztály esetei sorozat első része is egyben – tökéletesen hozza a skandináv vonalat, sőt, szerintem egy kiemelkedő darabja is egyben.
A két idősíkon futó, de végül összeérő történet fokozatosan adagolja a feszültséget, és a főhős, Carl Morck sem teljesen érdektelen, bár róla nem tudunk meg túl sokat egyelőre.
Az elején örülünk az olvasmányos, néhol érdekes történetnek, valahol a harmadánál kezdjük sejteni, hogy itt lesz valami, és, kábé a felétől, a könyv hirtelen letehetetlené válik.
Persze itt is megkapjuk a kötelező elemeket: a hátránnyal élő testvért, feldolgozhatatlan gyerekkori traumákat, kisiklott életeket.
Újra elmondják nekünk, hogy a kis ember kezdetben üres lap, a nagy ember pedig az, amit a környezete rámaszatolt erre a lapra.
És, hogy egy kérdésre válaszoljak is, amit a legelején feltettem: Igen, a skandináv krimi ezért annyira nyugtalanító.
