Teakonyha

Egy novemberi reggelen hozta a futár a csomagot. Kedden.

Előző nap jött egy e-mail az oviból, hogy felütötte a fejét valami kéz-száj-láb betegség. Kimerítő részletességgel írtak benne „az egész testen elterjedő vörös hólyagokról”, amik „fekélyessé válhatnak”. Én amúgy a kovid-parát példás fegyelmezettséggel toltam végig, de akkor felkaptam a kabátom, és már mentem is a gyerekért. Ha egy mondatban szerepel a hólyag és a fekély szó is, az nekem elég.

A hétre az ovi kiesett, oké. De milyen remek is ez. Együtt a család – emlékeztettem magam, miközben a teámat áztattam. Életem értelmei épp kismotorral kergetőztek a nappaliban. Repkedő LEGO kockák csillantak meg a derengő fényben. A háttérben kislányom legújabb kedvenc dala – Kiss Manyitól a Jaj, de jó a habos sütemény – szólt, végtelenített módban. Mimi hörcsög értetlenül csoszogott ki az odujából, hogy vádlón rámszegezze kis fekete gomb szemét. "Mi van? - álltam a pillantását. - Együtt a család. Érted. Oké-oké. Talán kicsit elsiettem ezt a fül-száj-köröm-akármi-megelőző intézkedést." Nagy puffanás. „Anya! Gyere helyszínelni!”

A teámba bámultam. Hadd ázzon. És akkor megszólalt a csengő.

Jézusom! De jó, hogy maradtunk még egy évet az oviban! Ha valami nem hiányzott arról a reggelről, hát az egy hatéves számára megfelelő válasz kiötölése arra a kérdésre, hogy „Anya, mit jelent az, hogy maszturbálni?”

Ágota első könyvét egy elég nehéz élethelyzetben olvastam. Még azt sem zárnám ki teljesen, hogy egy enyhe, szülés utáni depressziót úsztam meg vele. Szóval mire a teám elkészült, már nyakig voltam a sztoriban. A csészémmel egyensúlyozva indultam a kanapé felé, de az említett bútordarab addigra már utódaim martaléka lett.

- Minden párna kell a bunkerhez? – kiabálom túl Kiss Manyit.

- Párna? Tudsz még hozni? – szűrődik ki a kérdés a szoba közepén álló statikailag kiszámíthatatlan építményből.

Állva ittam meg a teámat. Állva és nevetve. Ó, Ágota! Légy üdvözölve nálam újra!

Aztán jött pár sűrű hét, kevés volt az olvasós idő, december eleje lehetett, amikor nekikezdhettem az utolsó néhány fejezetnek, amiknek a fő témája az abortusz lett.

Emlékszem, sütött a nap. Ketten voltunk otthon. A háttérből karácsonyi dalok szóltak. Flóra odabújt hozzám és az egyik Boribont lapozgatta. Belefúrtam az orromat a hajába és puszit nyomtam a fejecskéjére. „Istenem, hogy lehet ilyen jó illata valaminek, amit ilyen ritkán engednek megmosni?”

És akkor azt  gondoltam, hogy bárcsak tehetnék valamit, hogy ne érje intézményesített megaláztatás azokat a nőket, akik az abortusz mellett döntenek!

Már rég befejeztem a könyvet, de még most is néha eszembe jut, hogy azért ez nagyon bátor dolog volt ám. Ágota nem öngyógyítás céljából írta le a történetét. Nem magyarázkodni akart. Sem megbotránkoztatni. És Ágota nem ostoba. Tudta, hogy milyen helyzetbe hozza magát itt ezzel.

Olvasod, és érzed, hogy olvasókért teszi. A nőkért. Azokért, akiket megaláztak, megaláznak, vagy meg fognak alázni, mert másoknak nem tetsző döntést hoznak a saját életükről, a saját testükről, a saját jövőjükről. Azt akarja, hogy legyen számukra egy másik hang is.

Egy filmben hallottam egyszer, hogy „a szabadság a lélek joga ahhoz, hogy lélegezzen”.

Gondolkozol néha azon, hogy „mi ez a rossz érzés”? Körülnézel a nappalidban. Nem tudod. Elméletileg minden kábé rendben van. A gyerekek nőnek, senki nem beteg, nagyon. Mégis rossz a kedved. „Mostanában olyan ingerült vagy”. Szorongsz. Megint front van? Mindig front van? Na. Elárulom, mi van veled. Fulladsz. Lassan, de biztosan fogy el a levegőd. Nem azért kapod fel a fejed, ha valaki említi, hogy „külföldön talán lenne valami”, mert gazdagabb akarsz lenni. Nem akarsz nemzetközi karriert. Nem vágysz kalandra. Akkor mégis miért? Mert ember vagy, és ez legfőképpen azt jelenti, hogy neked egyszerűen KELL a szabadság. Akkor is, ha nem tudod, mire. Csak kell, és kész. Kell, de annyira, hogy fognád a cuccod, a kölköket, a kutyád, macskád, hörcsögöd, és mennél, ha lenne hova. Fenébe negyven év munkájával, diplomával, házikönyvtárral… mennél. Még őket is itt hagynád, a családodat. Mennél, csak hogy kiérve vehess végre egy nagy levegőt.