Teakonyha

Nagyon kellett nekem egy könyv szoptatáshoz.

A szoptatásról tudva levő, hogy kétféle lehet, és csak ez a kettő.

Egyik:

Amikor már attól elönt az iszony, és patakokban ömlik a veríték, ha a gyerek megciccen, mert ez jelentheti AKÁR azt is, hogy mindjárt felébred, és enni kér, ami virág nyelven annyit jelent, hogy addig üvölt, míg te végre el nem szánod magad, és bele nem helyezed a kisebesedett, agyonkínzott, egymilliárd idegvégződéssel felszerelt (Minek? Kérdem én. MINEK?!) mellbimbódat egy olyan veszett ebként tátogó, másodperces éhezéstől habzó izmos kis szájba, melynek tulajdonosában egy szemernyi tapintat sincsen.

És akkor jön az elektrosokk. Na nem az a „poliészter pulcsiban összeért a könyökünk, juj” típusú elektrosokk, hanem a filmes fajta, mikor két bazi nagy kettőhúszas kábelt csíptetnek valami szerencsétlen heregolyóira, maxra csavarják a rendszert, aztán eldiskurálnak az időjárásról, miközben az alany szemgolyói szépen az ölébe pukkannak.

És te – bár nem akarsz – csak arra tudsz gondolni, hogy ez büntetés.

Büntetés, mert lázadó liberálisként volt pofád gyereket szülni pont akkor, amikor az a sok hülye bajszos öregember is éppen ezt akarta.

Mondanom sem kell, ekkor még nem kellett nekem könyv.

Aztán van a másik:

(Általában az „egyik”-et követően):

Amikor az egymilliárd idegvégződés a mellbimbódban végre elhalálozott, és te három óránként az alábbi programot futtatod a végtelenségig:

1. Elcsodálkozás, hogy milyen gyönyörű ez a leány gyermek, kiváltkép, mikor táplálkozik. (10 másodperc)

2. Elcsodálkozás, hogy ez a leány gyermek tökre hasonlít Russell Crowe-ra a gladiátoros időkből (kerek fejecske, csíkosra simogatott apród haj, eltökélt harci tekintet). (20 másodperc)

3. Önszórakoztató nevetgélés, hogy „Hihi, pedig köztem és Mr. Crow között TÉNYLEG nem volt soha több diabetológiai rokonszenvnél, mivel mind a ketten pikk-pakk át tudunk mozgatni a testünkön húsz-harminc kilót. (30 másodperc).

Aztán az így fennmaradó bruttó 29-59 percben dögre unatkozom magam.

Persze szülés utáni depressziósra is olvasgathatnám magamat a mostani hírekkel meg a facebookkal, de… na.

Hát ezért kellett nekem egy könyv.

És akkor – hatalmas szerencsémre – belefutottam Szentesi Éva ajánlójába a WMN-en, amiből kiderült, hogy a Rumbarumbamm jó szoptatós olvasmány lehet (bocs, Ágota). De azt ekkor még nem is sejtettem, hogy micsoda kincsre lelek.

2020. Világjárvány. A Belarusz helyzet. A mi „demokráciánk”. Valami háború is van valahol (?)… aztán most még ezek a lengyelek is! Ráadásul idén még Somának sem jelent meg orális szex közben Jézus… (jaj).

Mintha valami skandináv posztapokaliptikus drámában élnénk.

De akkor jött Benedek Ágota, és egy vígjátékot rittyentett ebből a rémálomból. Egy JÓ vígjátékot!

Egy olyan vígjátékot, amin nem kínodban nevetsz, hanem szívből, felszabadultan. Ebben a világban jársz, a jelenben (vagyis majdnem, 2020 tavaszán), és mégis élvezed.

És ez az érzés akkor sem múlik el, amikor nagy nehezen kipillantasz a könyvből (és észreveszed, hogy a kis gladiátorod már egy ideje belealudt az evésbe). A vidámság veled marad egész nap.

És hogy minek örülsz ennyire?

Nem is tudom…

Ágota könyve rámutat arra, hogy nem csak rossz értelemben vagyunk mi emberek egy kicsit egyformák.

Ráadásul mindezt olyan imádnivaló stílusban teszi, amitől olyan érzés lesz az olvasás, mint egy spicces sztorizgatás egy baráttal. Amikor tudod, hogy annak, amit most elmondtok egymásnak, legalább a nyolcvan százalékát nagyon fogjátok holnap bánni, de akkor sem hagyjátok abba, mert annyira jó egy nehéz nap után végre igazán őszintén nevetni.

További érdekes apróságok itt: https://hatalmasaprosagok.hu/